A múlt héten végre hazamentem. Az egyik állomáson a vonat jó tíz percet áll, az emberek szinte megrohamozzák a friss levegőt, hogy harapjanak belőle. Ezúttal azonban egyedül álldogálltam a fakó félhomályban, kezem zsebre téve dideregtem, s eszembe ötlött, hogy mi lenne, ha nélkülem menne el a vonat. Nem lenne nagy baj, gondoltam, nálam a telefon, csak hazaszólok, és jön a segítség. Azért hamar felkapaszkodtam a vonatra, még az ajtót is behúztam magam után. Ahogy a helyem felé vettem az irányt, valami nagyon rossz gondolat fészkelte be magát az agyamba. Mi van, ha még mindig ott állok a külső sötétségben, vakon és öntudatlanul, vacogó fogakkal, és csak képzelem, hogy a vasúti kocsi fűtött kényelmébe vackolom magam?
A fantasztikus, leírhatatlan és szorongó sejtelem, hogy nélkülem ment el a vonat, néha valóságosabbnak tetszik, mint amit a tulajdon két szememmel látok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.